Dr. Kádár Annamária mesepszichológus, a Nyitott Akadémia népszerű előadója a mesélés fontosságára hívja fel a figyelmet
A mesélést nem lehet elég korán kezdeni, vallja dr. Kádár Annamária pszichológus, egyetemi tanár, a Nyitott Akadémia sorozat egyik meghatározó előadója. Mesepszichológia című köteteiben részletesen, szakmai érvekkel alátámasztva magyarázza el, melyik korban mit és hogyan meséljünk gyermekeinknek. Nagy érdeklődést kiváltó előadásaiban is felhívja a figyelmet arra, hogy a mese gyógyít, önbizalmat ad és felkészít az életre. A marosvásárhelyi pszichológusnő útmutatásaival a szülők még tudatosabban választhatnak – lelki fejlődést is szolgáló – mesekönyvet az ünnepekre, az esti közös mesélésekhez.
A meséknek valóban varázslatos hatalmuk van?
A mese mindig valami olyan dologról szól, ami az élet folyamatát veszélyezteti, és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából egy új élethelyzetbe. A mesében a személyiségfejlődés különböző állomásai jelennek meg: a próbatételek valójában életpróbákról, életfeladatokról szólnak. Szimbolikus formában fellelhetők benne a lelkünkben felmerülő konfliktusok is: az irigység, a féltékenység megzabolázásának módjai, az életkori krízisek, a szülőkről való leválás, a párválasztás próbatételei, a férfi-nő kapcsolat megpróbáltatásai. A mese nem racionális úton készít fel a felnőtti létre, a felnőtt döntésekre, hanem mágikus, irracionális módon. Ebben áll a mese egyik varázslatos hatalma. Ugyanakkor a mesemondó szülő lelassítja, lecsendesíti a külső világot, és egy olyan teret alkot, amelyben a mesélő és a mesehallgató a közösen átélt élmény során eggyé válik. Ez a szülő-gyermek kapcsolat egyik fontos pillére, az erre fordított idő a későbbiekben sokszorosan megtérül.
Teremtsünk Meseországot?
Teremtsünk! A gyermeket a mesélővel való személyes kapcsolata segíti abban, hogy érzelmi biztonságban érezze magát, ellazuljon, átadja magát annak a lebegő tudatállapotnak, amelyben a belső képvilágát megelevenítheti, és létrehozhatja a belső mozit. Ilyenkor a gyerek mintegy szemünkbe akasztja a tekintetét, néz ránk elámulva, ugyanakkor látszik a szemén, hogy valójában nem minket lát, nem minket néz, hanem miközben azt mondjuk, hogy felhúzta a hétmérföldes csizmát, átlépte az Ezüsthegyet, átlépte az Aranyhegyet, átlépte az Óperenciást – befelé néz, belső mozit perget, azt a képet figyeli. Ez a mesehallgató gyerek különös, kettős tekintete.
Tanítása szerint a mesék segítenek az érzelmek feldolgozásában.
Véleményem szerint a mese az érzelmi intelligencia fejlesztésének legfontosabb eszköze, olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, azt a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni, a rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, lelki szemei előtt megelevenedik a történet. Mesehallgatás közben nagyon intenzív belső munkát végez, elképzeli, amit hall, és egy belső illusztrációban megrajzolja saját történetét. Ez segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, szorongásai, negatív érzései, félelmei feldolgozásában.
A mindennapos mesélés meddig legyen a gyermek életének része?
A mesemondás a kulcsa a belső gyermeki énünk aktiválásához. A mágikus gondolkodás, a közös játék, hogy kézenfogva lépkedünk át a valóság és fantázia keskeny határmezsgyéjén. A mesemondást ne hagyjuk abba, amikor a gyermek már megtanult olvasni, mert a szöveggel való küzdelem, az alakuló olvasástechnika még nehézkessé teszi a belső képalkotást. Serdülőkorban is életünk része lehet a közös olvasás. Azzal, hogy leülök a gyermek ágya mellé és mesélek, ezzel teremtem meg a bizalmas szülő-gyermek beszélgetések alapját.
Einsten úgy tartotta „Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy semmi sem varázslat, vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat.” Ön ezt hogyan gondolja?
Úgy gondolom, hogy minden varázslat. Hiszek a mindennapok csodás véletlenében. A mesében az átváltozás a legfőbb képesség, amely által a csoda megvalósítható, és ami az ember örök vágyát testesíti meg, hogy erejét megsokszorozza, és a boldogságeszményét megvalósítsa. A kívánság valami új megszületését szimbolizálja, a hitet abban, hogy a dolgok megváltoztathatóak, ami a bennünk lakó gyermek jelenlétére utal. A felnőtt dolga pedig az, hogy a kívánságot szemügyre vegye, elemezze, mérlegelje, a lehetségest a lehetetlennel szembeállítsa, kitágítsa a határokat és higgyen az új megszületésében.
Simon-Németh Adél