Ónodi Eszter a csúcson van. Húsz éve játszik a Katona József Színházban, ahol a kezdetek kezdetén is Shakespeare és Csehov főszerepet kapott. Miközben emberöltőket átívelő karaktereket formál meg, megmaradt emberközeli színésznőnek, aki az évek során semmit sem veszített izgalmas titokzatosságából. Jelenleg a nagyközönség és a kritikusok szerint is hazánk egyik legjobb, nagybetűs színésznője, aki (ős)tehetségével, magas intelligenciájával, finom eleganciájával és kortalan szépségével is rabul ejti a nézőt.
– Látszólag könnyedén, gördülékenyen haladt előre a pályáján – kezdjük a beszélgetést a Jászai Mari-díjas Ónodi Eszterrel, akit tavaly – sok más elismerése mellett- az év színésznőjének is választottak.
– Örülök annak, hogy a 20 éves pályafutásom alatt jó pár szerepre, felkérésre lehetek büszke. Természetesen a színészi pályán rengeteg hullámvölgy van. Sok olyan időszakot kell átélni, amikor az ember dolgozna, de éppen nem hívják, vagy ennek a fordítottja: amikor ki sem látni a munkából és azon kell izgulni, hogyan lehet összeegyeztetni a munkákat, amiket egytől egyik elvállalnánk. Ilyen értelemben kiszámíthatatlan ez a pálya. Az idő előrehaladtával az ember megtanulja a helyzeteket kezelni és kevésbé esik kétsége, valamint könnyebben elengedi valamelyik kedvesnek tűnő felkérést. A mérlegelés és a józan ész felülírja a színészi lehetőségeket.
– Nem volt „versmondó kislány”, így nem gondolta, hogy színésznő lesz, ezért is jelentkezett az ELTE bölcsész karára, ahol diplomát szerzett. De milyen indíttatásból felvételizett a Színművészetire?
– Volt egy kedves általános iskolás barátnőm, a filmesek mindig őt vitték el kasztingolni. Ő volt az, aki gyerekként már több filmben is szerepelt. Ahogy az lenni szokott, felnőtt fejjel már meg sem próbálta a Színművészetit, így ennek a pályának is hátat fordított. Én általa keveredtem bele a színház miliőjébe. Egyszer-egyszer elmenetem vele a stúdióba, ahol élveztem, hogy belekóstolhattam a szerepjátékokba, majd a gimnáziumban részese voltam egy diákszínjátszó csapatnak. A magyartanárom kötelező jelleggel minden gyereket elvitt prózamondó, versmondó versenyre és ott megkérdezték: nem lenne –e kedvem csatlakozni hozzájuk és közösen színpadra állítani egy darabot? Elsősorban a közösség iránti vágy motivált, mivel az osztályomban nem igazán találtam a helyem. Az új közegben azonban valóban barátokra leltem. A színészkedés, mint „mellékvágány” mindig ott volt mellettem, de soha nem ez jelentette a fő irányvonalat az életemben. Az ELTE angol-magyar szakán is vákuumban éreztem magam, mivel nem tudtam elképzelni magam sem magyar szakos, sem pedig angol szakos tanárként. Pechemre, vagy szerencsémre megalakult az egyetemi színpad. Végül úgy éreztem, hogy akármit is csinálok, mindig itt, a színészkedés mellett kötök ki. Akkor gondoltam, hogy megpróbálom a Színművészetit.
– A Katona színpadán Ibsen Nórájaként van főként a figyelem középpontjában. Színházára jellemző, hogy közéleti szerepet vállal, mindig aktuális társadalmi eseményekre reflektál. Önnek ez a szemlélet egyfajta izgalmat, kihívást jelent, hogy soha nem hagyta el a Katona József Színházat?
– Kicsi a mozgás a Katonában, alig van elpártolás. Vannak olyan kollégáim, akikkel többet találkoztam, mint a családtagjaimmal. Feladat megtalálni a kulcsát annak: hogyan ne fásuljanak el ezek a kapcsolatok. Persze a Katonában is voltak hullámvölgyek, de a végső mérlegelésnél mindig arra jutottam, hogy nem tudnék máshova menni. Nehéz helyzetekben a problémámat megosztottam az igazgatóval és arra kértem, hogy közösen találjunk megoldást. Talán ennek is köszönhető a Nóra is. Szerettem a kisebb volumenű munkáimat is, de ez valóban markáns feladat. Nagyon örülök annak, hogy a fiatal generáció jeles képviselőjével, Székely Kriszta rendezővel dolgozhatom. Jó látni, hogy a darabnak 2017-ben is van egy újabb olvasata, ami érvényes ma is. A visszacsatolások alapján húsbavágó, lélekborzoló előadásnak tartják. Többen e darab utolsó jelenete miatt döntötték el, hogy kiszállnak a nem működő kapcsolatukból.
– Színésznőként és nőként is nagy a kisugárzása. Szereti Önt a kamera, a fényképezőgép objektíve.
– Ha reggel találkoznánk 7.03 perckor, amikor iskolába viszem a kisfiamat, akkor nem ezt mondaná – nevet fel. – A fotózásokat úgy élem meg, mint egy játékot. Élvezem, hogy festegetnek, bodorítják a hajamat, figyelem a fotós instrukcióit. De nem ez áll az életem középpontjában.
– Hazánk tagadhatatlanul egyik legjobb sorozatában, az Aranyéletben nyújtott alakításáért megkapta a Televíziós Újságírók díját, miközben a szériát a közönség és a szakma is szereti. Veszélyes a számító karakterű Jankát megformálni?
– Ha ezzel a sorozattal debütáltam volna, akkor lehet, hogy sokan azonosítottak volna vele. Bízom benne, hogy már találkoztak a nevemmel, s nem úgy maradok meg az emberek emlékezetében, hogy én vagyok a Janka. Bár lehet, hogy van ilyen néző is… Örömmel tölt el, hogy ennyien szeretik a sorozatot.
– Mit gondol az erős női szerepről? Elsősorban nem a színpadon, hanem az életben.
– Helyzete válogatja. Van, amikor érzem, hogy ki tudok állni az igazamért, máskor pedig teljesen összezavarodom. Nincs fekete és fehér. Amikor például okmányirodai alkalmazott előtt ülök, borzasztó kicsinek érzem magam. De az adópapírom kitöltésére is egyedül képtelen lennék.
– Mit jelent a tavasz Önnek?
– – A telet is szeretem és a tavaszt is. Áprilisban indultam a Vivicitta félmaratonján, amire zord időjárási viszonyok között is készülnöm kellett. Szeretek futni, mivel mélyen kikapcsol.
Simon-Németh Adél